Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Mégis tudok szeretni

"Aki nem szeretettel és tisztelettel bánik velem, ajándék, ha távol marad tőlem"

Gyerekekkel szembeni szexuális erőszak elleni világnap

2019. november 18. 17:40 - naomi_

Ma van a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak elleni harc világnapja. Tudtad? Én most tudtam csak meg. Sebestyén Eszter pszichológustól. Köszönöm neki ezt is és még sok mindent. Hogy jobban látom magam, jobban megértem magam. És hogy mi miért történik bennem és velem

A túlélőknek azt kívánom, nekik legyen a legboldogabb, legfelszabadultabb, legteljesebb életük.

Az elkövetőknek azt kívánom, Isten fizessen meg nekik minden rosszért. 

Szólj hozzá!

Nem kell hallgatnom többet

2019. november 08. 12:00 - naomi_

Nem változott semmi. Nem mondtam el senkinek. Nem szembesítettem senkit semmivel. Maradtam a börtönben, ahová a családom zárt. 

Esküszöm, megpróbáltam. De lebénulok, megnémulok, ha előttük állok. Ha csak hallom a hangjukat. Hatalmuk van fölöttem. Nem lehet, hogy még mindig hatalmuk van fölöttem!

Minden rosszat kívánok nekik. "Fogadjátok őszinte rossz kívánságaimat! " - mondom nekik. "Köszönjük!" - mondják ők, meghajolnak, mosolyt erőltetnek az arcukra és elfogadják. Így legyen! Ezt akarom. Fürödjenek a saját mocskukban. Az áll jól nekik. Posványban, fekete, sűrű posványban járnak, ha nem is látják rajtuk az emberek. Én látom. Ők tudják. Csak leplet vettek magukra. Eddig még nem tudtam lerántani róluk. De azon leszek. Hogy élni tudjak. Boldog, örömteli életet, ami járna nekem. És amit elvettetek tőlem. A lehetőséget. És nem csak azt. Olyan alapos munkát végeztek, meg se fordult a fejemben, hogy létezik másfajta élet. Hogy van olyan, hogy boldog élet. Nem csak olyan, hogy azért küzd egész életében az ember, hogy a víz színén maradjon, miközben folyamatosan nyomják le a fejét a víz alá. És egész életében avval van elfoglalva, hogy levegőt kapjon. Levegő után kapkod. Nemrég jöttem rá, hogy lehetne máshogy is élnem. És lehetnék boldog én is! Miért ne! Eljátszadoztam a gondolattal, kis ideig, felszabadultam, pont, ahogy a macska játszik egy gombolyaggal! És igen!!! Miért ne lehetnék én is boldog?! Igen, létezik olyan, hogy az ember örül annak, hogy él! Én is akarom!

Szólj hozzá!

Az elkövetők és a néma tanúk

2019. május 30. 10:20 - naomi_

Soha ne legyetek közömbösek és némák!

Miért írok dühömben levelet az elkövetőknek? 

anger-3451148_1920.jpg

Hogy kiadjam magamból, ami még bennem van és megszabaduljak tőle. Annyi év után. Az elfojtott dühtől, haragtól, tehetetlenségtől. Ma földhöz vágtam néhány törékeny dolgot, és közben rájuk gondoltam. Kisebb betűvel kellene írni, hogy rájuk. Egészen picivel. Egy fekete lyuk, azok a szememben.
Kivel kezdjem?

Kisebbik bátyám
Haragszom rád, amiért gyerekkorunkban molesztáltál szexuálisan. Elhitetted velem, hogy mocskos vagyok, semmit se érek és szégyenben kell leélnem az életemet. És hogy hallgatnom kell az abúzusról. Örökre.
Haragszom rád, amiért sokszor bántottál szóban.
Haragszom rád, amiért nem álltál ki mellettem, nem védtél meg, nem szóltál az érdekemben.

Idősebbik bátyám
Haragszom rád, amiért gyerekkorunkban molesztáltál szexuálisan. Elhitetted velem, hogy mocskos vagyok, semmit se érek és szégyenben kell leélnem az életemet. És hogy hallgatnom kell az abúzusról. Örökre. 
Haragszom rád, amiért sokszor bántottál szóban. Fenyegettél, megfélemlítettél. 

Apu
Haragszom rád, amiért gyerekkoromban molesztáltál szexuálisan. Elhitetted velem, hogy mocskos vagyok, semmit se érek és szégyenben kell leélnem az életemet. És hogy hallgatnom kell az abúzusról. Örökre. 
Haragszom rád, amiért sokszor bántottál szóban. Belém beszélted, hogy ügyetlen vagyok, hogy butaságokat beszélek. És elégedetlen voltál velem mindig, miért nem tudok ilyen talpraesett lenni és miért nem nézek ki úgy. 
Haragszom rád, amiért vertél. Belém verted, hogy senki vagyok, hogy ne állhatok ki magamért, hogy minek is születtem meg. 
Haragszom rád, amiért nem törődtél velem. Soha nem érdekelt, miről mit gondolok, mit szeretnék, mit érzek. Évekig észre sem vetted szinte, hogy létezek. Elloptátok a feleségeddel a pénzemet, amit édesanyám hagyott rám. Fiú ruhákban kellett járnom tizennégy éves koromig. A bátyáim levetett, elhasznált, rám túl nagy fiú ruháiban. Miközben ti megvettetek magatoknak mindent. És eljártatok sok fele. 
Haragszom rád, hogy elhitetted mindenkivel, milyen jó apa vagy. Még velem is. És hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen családom van. Ezt is elhittem. És hogy egy kolonc vagyok csak, egy senki. Ezt is elhittem.

Nevelőanyám
Haragszom rám, amiért hallgattál az engem ért abúzusról. Az apámról biztos tudtál. 
Haragszom rád, amiért sokszor bántottál szóban. Azt élvezted, hogy megalázhatsz mások előtt és lekicsinyíthetsz. 
Haragszom rád, hogy rám uszítottad az apámat többször, hogy verjen meg. Belém veretted, hogy senki vagyok, hogy nem állhatok ki magamért, hogy minek is születtem. meg. 
Haragszom rád, amiért nem törődtél velem. Soha nem érdekelt, miről mit gondolok, mit szeretnék, mit érzek. Évekig észre sem vetted szinte, hogy létezek. Elloptátok apuval a pénzemet, amit édesanyám hagyott rám. Fiú ruhákban kellett járnom tizennégy éves koromig. A bátyáim levetett, elhasznált, rám túl nagy fiú ruháiban. Miközben ti megvettetek magatoknak mindent. És eljártatok sok fele. 
Haragszom rád, hogy elhitetted mindenkivel, milyen jó nevelő anyuka vagy. Még velem. is. És hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen családom van. Ezt is elhittem. És hogy egy kolonc vagyok csak, egy senki. Ezt is elhittem. 
Miért csináltad ezeket? Miért akartad minden áron tönkretenni az életemet? Az édesanyámat láttad bennem? Féltékeny voltál rám?

Nagyapa
Édesanyám után téged szerettelek a legjobban. És te szerettél a legjobban. Mint senki más. Mégsem álltál ki értem soha. Mégsem álltál ki mellettem soha. Miért? Tudom, emlékszem, magadhoz akartál venni, mikor apu először nagyon megvert. Csak szándék maradt. Azért azt is köszönöm. Legalább te megpróbáltál valamit. 

Nagymama
Gondoztál, mikor kicsi voltam. Köszönöm. Később már viszont csak szálka voltam a szemedben és csak kritizálni tudtál. Tisztára mint apu. Hogy miért nem tudok ilyen talpraesett lenni és miért nem nézek ki úgy. Azt hiszem, engem okoltál, amiért anyu meghalt. 

Rokonok, ismerősök, tanárok
Haragszom rátok, amiért bár észrevettetek dolgokat, tudtatok dolgokról, mégsem tettetek semmit. 

Tudom, hogy fura voltam mindig. Éreztem, és éreztettétek velem. Hogy zárkózott vagyok, hallgatag, csendes, félénk, magamba forduló, ijedős. Nem szeretek társaságban lenni, szorongok társaságban. Nem szeretem, ha hozzám érnek. Mindent eltűrök, mindent lenyelek, velem mindent meg lehet tenni. Mindenki úgy beszélhetett velem mindig és úgy viselkedhetett velem, ahogy csak akart. Nem tudtam megvédeni magam, most sem tudom. Soha nem védett meg senki. 

girl-1246525_1920.jpg

Most elengedem ezt az egészet. Kifújom magamból. Vigye el a szél a lehető legmesszebbre, az űrbe, a semmibe!  Húuuuuuuu............

Nem érdekeltek többé. 

És vannak jó hírek is. Vannak, akik segítenek. 

Szólj hozzá!

Egyedül hagyva

2019. május 21. 10:58 - naomi_

Nem igaz, hogy szomorú az ősz. Általában kedves, vidám és megnyugtat. Mindig szerettem. A langyos napsütést, a félárnyékot, a levelek milliónyi árnyalatát, ahogy végigsiklik a bőrömön, és hogy ilyenkor újra több levegőt kap az ember. Több lehetőséget, esélyt a boldogságra, a melegségre, összebújásra és a továbblépésre, váltásra is. Az őszben van a legtöbb íz és illat, ez a legizgalmasabb időszak, az ember gyomrán át a szívéig cikázik valami föl s alá egyfolytában, ami jót ígér.

Az iskolakezdést is szerettem mindig, vess meg, az új könyvek semmihez sem fogható illatát. Nagyapám végigszagoltatta velünk az összeset: Érzed, milyen jó illatuk van? Mmmm....Könyv illat. Hú! Mennyi mindent kell tanulnotok idén. Ez igen. Mennyivel okosabbak lesztek év végén! - Én is odahajoltam, szagolgattam, ízlelgettem. Tényleg finom volt és tényleg elhittem, milyen jó nekem. Ma is azt gondolom. Dukált a könyvek mellé még az új írószer és egy nagy adag bátorító simogatás is.

Az az év is így indult, pontosabban az ősz, de nekem ősszel kezdődik valahogy mindig az év, nem értem, összekuszálódott bennem ez is. Megmondták, mikor lesz az esküvő, az édesapámé és a nevelőanyámé. Még nem telt el egy év, hogy anyu meghalt, de csak szalad minden tovább, ha nem is akarjuk. Én nem akartam sehogy, egyáltalán sehogy, csak hagyjanak békén. Ez teljesült, nagyon is, az élet nagy zajában eltűntem, láthatatlan lettem, szinte teljesen. Talán egy icipici pont maradt belőlem. Úgy éreztem, egy kis púp vagyok, amit másoknak cipelni kell, ha nem is akarják, és ha alig van gond vele, mégiscsak egy púp marad örökre mindenkinek. Nem pedig kincs, mint nem is olyan rég még valakinek. 

Anyu sokáig volt beteg, évekig szenvedett, évekig reménykedett és harcolt. Aztán megértette, nem tud győzni, itt nem nyerhet, eleve esélytelen volt, ha megteszi a lehetetlent, az is kevés. Ősszel ment el egy gyönyörű vasárnap, mikor szikrázott a nap, minden kacagott kint. Csengettek, gyásztávirat, nagymama őrjöngve rohant a szobába: Meghalt! Édesanyátok meghalt! - zokogott, magán kívül volt. Nagyapa arcán néma patakban folytak a könnyek, nem szólt, ült némán, bámult maga elé. Én ültem mellette, nem értettem, esküszöm, nem értettem, mi történik, hogy nem jön vissza, nem kell várni többet, nincs mire várni, hogy az ÉN ANYUKÁM, nem értem, Ő AZ ÉN ANYUKÁM, nem halhat meg!!!!!!!!! 

Aztán csend lett. Olyan csend, ami fáj. És mozdulatlanság, ami gúzsba kötött. Évekre. Az összes hátralevőre. Nagymamára  szürke köd telepedett, így élte le aztán az egész életét. Mindent megtett, tökéletes háziasszony volt, kötelességből, mint egy robot, ijesztő volt. Anyu az egyetlen gyermekük volt, neki adtak mindent, annál is többet. Most vége. Mikor mondták nagymamának, szedje össze magát, nem élhet így, nézze, ott a három unoka, nekik is rossz, azt mondta, nem, neki sokkal rosszabb, ő a gyermekét veszítette el, nem az édesanyját. Az ő fájdalma volt a legnagyobb. 

Az esküvő napján is csodálatos volt az idő. Kaptam egy új ruhát, amit utáltam, csúnyának éreztem magam benne. Nem számított. Nyolc voltam, alig emlékszem valamire. Mentem, ahova kellett, ültem, mikor kellett. Mosolyogtam, jó kislány voltam, mert azt várták tőlem, csendes, mert azt várták tőlem. Mint egy láthatatlan kis lélek, aki mindig meg akar felelni, mindent megtesz ezért, nem akar senkit zavarni, mert azt várják tőle. Hát ilyen voltam.

Vége lett. Szállingóztak a vendégek hazafelé. Vártam, hogy szóljanak hozzám. Most mit kell tennem. Nem szóltak. Nem érdekeltem senkit. Vártam. Hiába. Aztán azt vettem észre, csak a pincérnők sürgölődnek körülöttem. Kíváncsian néztek rám. Zavarban voltam. Mindeni elment. Itt felejtettek. Egy gombóc kezdett nőni a gyomromban, egyre nagyobb és keményebb lett. Alig tudtam mozdulni, de valahogy kimentem az utcára. Néztem egy ideig a táncoló leveleket. Szép idő volt, tényleg szép. 

Mi lesz most velem? Hova menjek? Kinek kellek? Hisz az sem tűnt fel senkinek, hogy itt maradtam. Talán mégis. Talán valaki keresni fog és örül majd, hogy megtalált. Vártam. Nem jött senki. Hallottam azelőtt, hogy valakik az utcán élnek. Akik szégyellhetik magukat.Én is szégyelltem magam. Az utcán kell ezután élnem. Télen hideg lesz. Nemsokára hideg lesz. Fázós vagyok. Szinte mindig fázom. Vajon be tudok húzódni valahová? És mit eszek? Nem tudom megkeresni az élelemre valót. Igaza volt apunak. Ügyetlen vagyok, nem tudok jól semmit megcsinálni, nem értek semmihez. Mit tudnék dolgozni? Igaza volt. Nem hiába kántálta évekig, ő előre látta, jól látta, jól ismer, ő a felnőtt, mindent tud. És hogy meg se szólaljak társaságban, mert csak butaságokat beszélek. Sajnálom.

A kukákban is lehet valami ennivalót találni. Mit szólnak majd az ismerősök, ha meglátják? Csóválják a fejüket: Ez a szerencsétlen, ügyetlen, buta kislány. El sem tudja tartani magát. Az utcán él. Az apja jól mondta,milyen! - pusmogják majd. Tényleg ilyen vagyok, elismerem, nem tudok más lenni, talpraesett mint más. Sajnálom, hogy szégyenkeznetek kell miattam. Egy egészen pici, felfoghatatlan kis pillanatban átsuhant az agyamon, egy nyolcévestől elvárható-e, hogy egyedül éljen, hogy házat vegyen magának, rendes munkája legyen és eltartsa magát, de aztán huss! Sehol nem volt már ez a gondolat, csak a kétségbeesés. Hogy egyedül vagyok. És ez már örökre így marad. Annyira ijesztő volt, ilyet még sosem éreztem, a totális egyedüllét, magány és magamra utaltság érzése, hogy senkire sem számíthatok, nem kellek senkinek. 

Az egyik bátyám bukkant fel hirtelen. Apuék hol vannak? - kérdeztem. Nászútra mentek. Te még ezt sem tudod?! - Nem, nem tudtam. Nem mondta senki. Nekem miért mondták volna. Nem számítok. Mikor jönnek vissza? Flegmán felelt: Egy hét múlva. És velem mi lesz, kérdeztem volna, de már el is tűnt, mint akit elfújt a szél a tarka levelekkel együtt. Mindenkit elfújt a szél. Csak én álltam ott egyedül, földbegyökerezett lábakkal. A pincérnők sandítottak felém. Hátha az egyikük hazavinne, befogadna! Nem! Kinek kellenék én?! 

Megláttam nagymamát. Hát eljött értem! Biztos hazament, ott jutottam csak eszébe, nem baj, nem haragszom, csak menjek már veled haza!! Te mit keresel itt??  - nézett rám csodálkozva és idegesen. Te még itt vagy? Úgy éreztem, újra földbe döngöltek. Szóval nem is értem jött. Mindegy. Hova menjek, nagymama? - kérdeztem könyörgőn. Hozzánk jössz, amíg apudék haza nem jönnek. - és már el is viharzott. Én utána. Éppen elvisel. Ő legalább elvisel. Talán ezt sem érdemlem. 

Haza nem volt hova menni. Még sokáig nem. 

 

 

 

Szólj hozzá!

Apu majdnem agyonver

2019. május 20. 09:43 - naomi_

klimt-no.jpg

Másodjára akkor vert el nagyon apu, mikor már középiskolás voltam. A városi gimibe jártam. Talán másodikos lehettem. Egy nagy kertes házban laktunk, nem lakótelepen, mint amikor először szétvert. De szinte ugyanúgy játszódott le minden kezdetnek. 

Összevesztem nevelőanyámmal, azt hiszem, azt is mondtam neki, hogy hülye. Ennyi volt. Erre jött a szokásos hattyúk halála előadás: A te lányod, neveld meg! Hogy beszélt velem, látod milyen? NEVELD MEG! 

A konyhába mentem, apu utánam. Elkezdett ütni. Mindenhol, ahol ért. Az elején fájt, emlékszem. De nem sokáig. Pár ütés után nem éreztem semmit. Próbáltam a karjaimmal védeni az arcom, összegörnyedtem, fejemet behúztam. Ő rángatott, hogy jobban érjen, kerülgetett, hogy ne csak a hátamat tudja ütni, rángatta a karom, hogy ne tudjam védeni magam. A földre zuhantam. Félig letérdelt mellém, úgy folytatta. 

A nevelőanyám a nappaliban volt. Várta a végeredményt. A nevelés végét. 

Én kezdtem megijedni. Újra. Mint az első nagy verésnél. Csak most jobban. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha abba akarná hagyni. Féltem. Ő csak ütött. Mérhetetlen düh volt benne, teljesen eluralta az ideg, magán kívül volt. Biztos vagyok benne, hogy az összes feszültséget, ami volt benne, rajtam élte akkor ki. Rajtam vezette le. Én voltam a bűnbak. 

Aztán azon csodálkoztam, hogy elpárolgott a félelmem. Egy fura nemtörődömség vett erőt rajtam. Minden mindegy volt. Először azt jutott eszembe, hogy biztos kórházba kerülök. Ennek más vége nem lehet. De mivel csak ütött folyamatosan, rájöttem, hogy lehet. Hogy nem biztos, hogy eljutok a kórházba. Már nem lesz szükség kórházra. Mert agyonver. És azon kezdtem el elmélkedni furcsa nyugalomban, hogy kórház vagy temető. Kórház vagy temető. Nem érdekelt. Teljesen elengedtem az egészet. Az életemet. Nem kellett már. Nem érdekelt, meghalok-e. 

Kisebbik bátyám nézett be a konyhába. Eddig a szobájában volt az emeleten, gondolom, hallotta a zajokat. Hagyd már abba. - mondta apunak nem túl meggyőzően. Aztán kiment. Nemsokára idősebbik bátyámmal jöttek vissza. Ő a műhelyben volt eddig az udvaron. Hagyd már abba! - mondta, ő már sokkal határozottabban. Hagyd abba! - kiáltotta és jött felénk. Elkezdte aput lecibálni rólam. Nem ment könnyen. Apu még akkor is vert, ő meg ráncigálta el tőlem. Valahogy le tudta fogni, én egérutat nyertem és fölszaladtam a szobámba. Nevelőanyám mellett futottam el, egy pillanatra láttam az arcát. Elégedettség, gúny, büszkeség és megvetés látszott rajta. 

Leültem az ágyra a szobámban. Újra a félelem vett rajtam erőt. Hogy utánam fog jönni. És folytatja. Agyonver. Biztos, hogy agyonver. Kiutat, menekülőutat kerestem, néztem kétségbeesetten ide-oda, nem jutott eszembe semmi. Egy kis ülőke volt a sarokban, azt húztam az ajtó elé. Mennyit ér???? Semmit. Simán benyomja, ha be akar jönni. Rettegtem. Összegubóztam. Vártam, mi lesz. Rettegtem. Vártam.

Nemcsak aznap, még hónapokig. Hónapokig úgy léteztem, hogy rettegtem. Összegubóztam. Vártam, mi lesz. Rettegtem. Vártam. A szobámban jó ideig az ajtó elé volt tolva az ülőke. Tudtam, hogy nem sokat ér. Szinte semmit. De abban bíztam, egy kicsit talán lelassítja, talán lenne időm kifutni a teraszajtón és leugrani a teraszról. Az egyetlen menekülési útvonal. Persze ha éjszaka jön, nyilván nem tudok már elszaladni. Akkor annyi. Ennyit éltem. Nem sajnálom. Minden este úgy feküdtem le aludni, hogy vagy felébredek reggel vagy nem. Heteken át. Nem tudom leírni neked, milyen érzés. Az első reggelre tisztán emlékszem. Teljesen le volt döbbenve, hogy még élek. Jó. Akkor indulhat a nap. Megyek iskolába. Ennyi. És utána még sok reggelen ezt éreztem. 

Amit még el kell mondanom, az a kettős érzés, amit idősebbik bátyám felé éreztem ezután. Nagyon sokat molesztált, szexuálisan bántalmazott. És szóban is, nagyon sokat. Egész gyerekkorunkban bántott, félemlített. Most meg megmentette az életemet. Igazából csak rajta múlt, hogy nem haltam meg. Más nem segített. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meghalok. Nem voltam benne biztos, hogy jó, hogy élek. De ez van. Akkor most még élni kell. 

Na de a  bátyám - feldolgozhatatlan ez a kettősség. Hosszú évekig bántott és.....megmentette az életemet. Folyamatosan bántalmazott és...... megmentette az életemet. A tyúkszaros kis életemet. 

 

Szólj hozzá!

Apu véresre ver

2019. május 15. 09:39 - naomi_

Apám keze hamar eljárt. Gondolom, ő is így nőtt fel, természetes volt, hogy a gyerek kap pofont, alkalomadtán jól el is verik. Mi is kaptunk, odasuhintott a lapát tenyereivel, nem volt ebben semmi különös.

Kétszer viszont nagyon elvert. Az első alkalommal kb. 12 éves lehettem. Összevesztem nevelőanyámmal, azt hiszem, azt is mondtam neki, hogy hülye. Ennyi volt. Erre jött a szokásos hattyúk halála előadás: A te lányod, neveld meg! Hogy beszélt velem, látod milyen? NEVELD MEG!

Már az ágyban feküdtem, mikor bejött apám. Egy olyan szobát képzelj el, amit ha meglátsz, biztos  nem jössz rá, hogy gyerekek élnek. 7 éves voltam, mikor édesanyám meghalt. 8 mikor elköltöztünk a nagyszüleimtől, ahol addig éltünk. Ott nagyon sok játék volt, mint egy normális gyerekszobában. De a nevelőanyám azt mondta, nem vihetünk magunkkal egy játékot sem hozzá, hozzáköltöztünk egy kis lakásba, nála nem lesz széjjelség, nem fog állandóan utánunk pakolni. Így egy darab játék nem sok, annyi nem volt ebben a szobában, sem egy kis plüss, vagy mütyür, vagy akármi. Sosem fogom felfogni, ahogy sok minden mást sem, hogy hogy nem szólt senki, nem mondta senki, nem normális, nem egészséges, sőt ki merem jelenteni, teljesen természetellenes, hogy egy gyereknek egyetlen játéka sem lehet. Most nem arra gondolok, hogy valakinek a szegénység miatt nincs semmije. Sajnos az akkor érthető. Nekem sok mindenem volt, csak nem hozhattam magammal. Az új életembe. Ez nem tűnt fel senkinek akkor, hogy itt valami nagyon nem okés, hogy ez egy ijesztő viselkedés, és nem sok jót sejtet?? Vagy eszébe jutott valakinek, csak nem merte kinyitni a száját? Miért nem? Ennyit nem értem senkinek?  Bár..... ez lett volna a legnagyobb bajom....

Szóval bejött apám, feküdtem már az ágyban, este volt. Ő odaült az ágyra. Hogy mondott-e valamit, nem emlékszem, fogalmam sincs. Nem mintha számítana. A hátamon feküdtem. Egyik hatalmas kezével átfogta, lefogta az én kezeimet, a másikkal ütött. Csak az arcomat. Egyet jobbról, egyet balról.  Ütemesen. Csak ütemesen. Fogsz még visszabeszélni?!! Fogsz?! - kérdezte. Dühös volt a hangja, idegesen, fenyegető, félelemkeltő. Én meg: Fogok! Fogok! - dacosan, amíg volt bennem még erő. Ütött tovább. Sokszor, nagyon sokszor. Bal-jobb, bal-jobb. Sok percen keresztül. Nekem óráknak tűnt. Kezdtem megijedni. Meddig üt még? Most már elég volt! Fájdalomra nem emlékszem, egyáltalán nem, csak félelemre, rettegésre. Ő: Fogsz visszabeszélni? Én: Nem! Nem fogok! Könyörgöm, hagyd már abba! 

Eltelt egy kis idő, mire abba tudta hagyni. Elengedett, felállt és indult kifelé. Mint aki jól végezte dolgát. Gondolom, büszke volt magára. Én félelmet éreztem, kétségbeesést, megalázottságot, szégyent, tehetetlenséget. És dühöt. Igen, dühöt. Ez törhetett föl belőlem, mikor apám az ajtónál megállt, visszafordult és önelégült vigyorral mondta: Na! Megtanultad a leckét?! Fogsz még visszabeszélni? Én meg: Igen!  Apám agya teljesen elborult, szinte visszaugrott az ágyhoz, lefogott, és folytatta. Még nagyobbakat ütött, még szorosabban fogott, még gyorsabban osztotta a pofonokat. Nem! Nem fogok! - kiabáltam, úgy éreztem, elfogyott belőlem az erő, ez van, az van, amit ő akar, legyen úgy, mindegy, csak hagyjon már, hagyjon életben, mindegy úgy lesz, ahogy ő akarja.  Ő a nagyobb, az apám, azt tesz velem, amit akar. És jót nem akar. Felállt, ment ki, az ajtóban megint rákérdezett, én engedelmesen feleltem, hogy nem fogok soha többet visszabeszélni. Becsukta az ajtót maga mögött. Rettegtem. Sírtam.

Nem sokkal később bejött nevelőanyám. Leült ő is az ágy szélére. Szegény apukád ideges. - ennyit mondott. Nem válaszoltam.

 Másnap reggel szokásos kapkodás, ahogy indultam iskolába. Tükörben sosem néztem meg magam, nem érdekelt, nem akartam látni magam. A készülődés abból állt, hogy felöltöztem. Nem foglalkoztam magammal, mindegy volt, hogy nézek ki. Nemcsak akkor, egész gyerekkoromban. És még később is. A suliban a szekrénynél az egyik osztálytársam kérdezett rá először, mi van az arcommal. Azt hittem, valamivel összekentem. Nem, ez más - mondta, valami nagyon fura arckifejezéssel. Öltöztem tovább, nem érdekelt, mi lehet, teljesen hidegen hagyott. Menj, nézd meg magad a tükörben! - és olyan volt az arca... sosem felejtem. Bementem a mosdóba, belenéztem a tükörben, de nem fogtam fel, amit láttam. Mindkét arcom teljesen vörös volt. Nem tudtam, mi az, nem jöttem rá. Tényleg nem. Próbáltam lemosni. Nem jött. Csak akkor kezdtem el sejteni, hogy ez a tegnapi verés. Nevelőanyám nem szólt semmit reggel, mikor eljöttem, pedig biztos látta. Nem érdekelt. 

Mentem be az osztályba. Mindenki szörnyülködve nézett végig rajtam. Nem foglalkoztam velük. Leültem a padba. Valaki odajött hozzám: Tiszta véraláfutás az arcod! Megvontam a vállam: Apu megpofozott. az osztálytársam nem mozdult. Szinte földbegyökerezett a lába: De meddig ütött, hogy így nézel ki??? Szégyelltem magam. Még én szégyelltem magam, hogy milyen sokáig. De azt hogy mondjam el neki??? Csak egy pofont adott, jó nagyot! - hazudtam. Elfordultam. Az osztálytársaim nem hozták soha többet szóba.

A tanárok közül is egyvalaki kérdezett rá. Neki is azt mondtam, hogy egy pofont kaptam csak. Nem mondta, hogy nem hiszi. Megkérdezte, miért kaptam. Mondtam, mert rossz voltam. 

Még aznap délelőtt sutymorogtak rólam a tanárok az osztályteremben. Hallottam, hogy a gyámhivatalt emlegetik. Hogy szólni kellene. 

Nagyapáék is rákérdeztek később. Ugyanazt mondtam. De ennyire rossz voltál? Megint csak a vállaim vonogattam: Igen. Nagyapám: Na de mit csináltál? Ebben nem hazudtam: Visszabeszéltem. Csönd lett. Nem beszéltünk róla soha többet. 
Pár nappal később viszont, mikor megint mentem látogatóba a nagyszüleimhez, a nagyapám az kérdezte: Mit szólnál, ha velünk élnél ezután nem apukádékkal?  Mit szólnék???? Majd kibújtam a bőrömből, annyira örültem! Teljesen oda voltam a boldogságtól! De ezt nem mertem elmondani. Apámra gondoltam, féltem tőle, mi lesz, ha megtudja, mit mondtam. És a rokonok, ismerősök mit szólnak majd hozzá, ha nem a szüleimmel élek. Nagyon kellemetlen lenne. Szégyenbe hoznám a családot. Azt nem lehet. Ahogy ez végigfutott az agyamon, egyből elmúlt a jókedvem. Újra a szokásos begubózás kerített hatalmába. Hát...Nekem mindegy. - feleltem. Ezt mondtam, de nem ezt akartam. Ordítani akartam, hogy igen, nagyapa, még ma jövök, most rögtön, köszönöm! Köszönöm, hogy kimentesz abból a pokolból, amiről mindenki azt hiszi, hogy mennyország. Mert mindenkivel azt kell elhitetnünk, hogy mennyország. Nagyapa egy kicsit tanácstalanul nézett rám, nyilván nem ezt a semmilyen választ várta. Szeretnél itt élni velünk? Újra megvillant egy kis reménysugár, újra elárasztott az öröm, ami csak egy pillanatig tartott, mert tudtam, nem merem, nem szabad elmondani az érzéseimet. Jó lenne, nekem mindegy - mondtam és már nagyon szorongtam. Éreztem, nagyon rosszul válaszoltam, a saját esélyeimet rontom. Még valakivel beszélnem kell előtte - mondta nagyapa, talán ügyvédet is emlegetett, nem tudom. 

Vártam, mi lesz. Boldogan vártam. Reménykedtem, hogy nem kell rettegésben és folytonos megalázottságban élnem tovább. Lementem hozzájuk. Nem hozták szóba. Nem baj, biztos még intézi a dolgokat. Vártam. Semmi. Pár nap múlva megint lementem. Csak hallgatás. Furcsa lassú, szomorú hallgatás. Nem bírtam tovább, rákérdeztem. Nem lehet elintézni - mondta nagyapa. Nem olyan egyszerű mint gondoltam. Neked is el kellene mondanod, hogy itt szeretnél élni. Összetörtem. Hát ennyi. Nem változik semmi. Nem ment meg senki...

Ennyi a történetem. Most, hogy ilyen távolságból nézem, merül fel bennem, hány embernek van felelőssége ebben a sztoriban. Akik nem léptek semmit, de lépniük kellett volna. Felnőttek, akiknek segíteniük kellett volna. Csak jelezni, elmondani, hogy ne! Ne csináljanak ilyet egy kislánnyal! Ez embertelen, és felelősségre kell vonni azokat, akik ebben benne voltak. De senki nem szólt. Nem szólt értem. Hallgatni könnyebb volt. Megvetem  őket érte...

Szólj hozzá!

Molesztál a másik bátyám is - te is mocskossá tettél

2019. május 10. 10:47 - naomi_

Kisebbik bátyámat Viktornak hívják. Én Bezzeg Viktornak. Gyerekkorunkban az volt a leosztás, hogy idősebbik bátyám volt a rossz, én a buta és ügyetlen. Bezzeg Viktor. Miért nem tudtok olyanok lenni mint Viktor? Bár ő tanult a legnehezebben, mégis ő vitte a "legtöbbre" az életben. Főiskolát végzett, majd egyetemet. Aztán elment dolgozni egy olyan munkahelyre, ahol megbecsülik a mai napig. Megházasodott, született három gyereke. Boldogan él míg meg nem hal. Az én kacskaringós, kesze-kusza életem mi az övéhez képest...

Akkor épp bérházban laktunk a nevelőanyukámnál. Nem sokkal azelőtt házasodtak össze apuval. Viktor mondta nekem, hogy kitalált egy jó játékot. Be kell bújni hozzá az ágy alá. Hát ez elég fura volt, de ő volt a bátyám, mindent elhittem neki. Bebújtunk. Azt mondta, húzzam le a nadrágomat és a bugyimat. Mi??? Meglátod, jó lesz! - mondta. Elhittem. Megemlítette az idősebbik bátyámat is, Pétert, hogy ő adta az ötletet, vagy mi, vagy ő is azt mondta, ez jó játék, valami ilyesmi. Aztán Viktor is lehúzta a nadrágját. Elővette a fütyijét, és elkezdte húzogatni rajtam. Nem értettem, mi ebben a jó. Nekem nem volt jó egyáltalán. Azt mondta, forduljak háttal neki, biztos úgy jobb lesz. Megfordultam, nem lett jobb. Vártam. Nem tudom, mire. Éreztem, nem helyes, amit teszünk. De nem tudtam, mit kellene tennem. Hogy kellene reagálnom. Mindegy. Akkor ez lesz. Ő a bátyám. Bízok benne. Egy idő után rosszabb lett. Valahogy kidörzsölte, fájni kezdett. Mondtam, hagyjuk abba, rossz nekem. Mondta, nem hagyjuk, majd jobb lesz. Nem lett jobb. Csak rosszabb. Aztán egyszer csak abbahagyta. Megkönnyebbültem. Újra kaptam rendesen levegőt.

Nem sokáig. Pár napig. Aztán újra be kellett másznom vele az ágy alá. És újra. Még párszor. Sokszor. 

Egyszer pont akkor jöttek a nevelőanyukám és apu haza, mikor másztunk ki. Nagyon zavarba jöttem. Mondtam, be szoktunk mászni az ágy alá játszani. Jól van. Ennyit mondtak. 

Magamban nem tudtam lerendezni az egészet. Nem tudtam megmagyarázni magamnak. Folyamatosan zavart és szégyent éreztem, amihez már igazából valamennyire hozzá voltam szokva, nem csak emiatt a dolog miatt. Változtatni akartam, de nem tudtam. Végül azt találtam ki, hogy kezdek felnőni, ez a felnőttséggel jár. Biztos. Most már így kell élnem, ilyeneket kell átélnem és eltűrnöm egész életemben, mert ez a felnőttség. Örülnöm kellene az egésznek, mert ez azt jelenti, hogy kezdek felnőn. És elhittem. Mert nem volt más választásom.

Egyszer később, jóval később, mikor Viktor hívott az ágy alá, azt mondtam, nem! Magam sem értem, hogy mertem, de kimondtam. Nem! És akkor megfenyegetett. Hogy kitálal apuéknak, de úgy, hogy én akartam az egészet, az én ötletem volt. Úgyis neki fognak hinni, mert ő a nagyobb. Képzeljem el, milyen kellemetlen lesz nekem, ha ezt mindenki megtudja. Az összes ismerősünk. A rokonok. Az osztálytársaim. Mit fognak gondolni, milyen vagyok, hogy ilyeneket csinálok! Igazat adtam neki. Ha nem is én találtam ki, de belementem. Sokszor. Mit csináltam??? Plusz simán beveszik, hogy  az én ötletem volt! Hát bemásztam újra az ágy alá. Még néhányszor. Ő mindig húzogatta a fütyijét a nemi szerveimen, ami örömöt okozott neki. Nekem kidörzsölte és fájdalmat okozott. Hogy ezt miért tűri el valaki? Egy kislány. Nem tudom, miért tűrtem. Aztán miután már többször haszontalan ellenkeztem, már gyűlöltem magam, egyszerűen émelyegtem saját magamtól, visszavágtam: Nyugodtan mondj el mindent, mindenkinek, nem érdekel! Én is elmondom, hogy történt igazából, majd kiderül akkor, kinek hisznek! - Valamilyen összefüggésben még megemlítette Pétert is, hogy ő is mellé fog állni, talán, vagy valami ilyesmi. De annyira harcias lehettem, hogy egyszer csak dühösen visszavonulót fújt. Többet nem próbálkozott. 

Nem számít semmit, de el se tudom képzelni, hogy tudta lerendezni magában ezt a dolgot a mintagyerek, mintaapa, mintaházastárs. Nem mertem felhozni ezt sem soha, mint a többi bántalmazást sem, ami életem során ért a családom részéről. Évente egyszer találkozunk, néha felhív telefonon, jópofizik, a jó testvér.  Mintha meg sem történt volna, úgy viselkedünk egymással ő és én, a többi bántalmazó és én. Mint egy jó család, mint egy összetartó család. Igen, összetartunk a hallgatásban, amit rám kényszerítettek, hogy az ő lelkivilágukat ne bolygassam. Hogy ne derüljön ki, milyen szörnyetegek.

De ma már azt akarom, hogy megtudja mindenki. Az összes rokonotok, gyerekeitek, házastársatok, barátaitok, munkatársaitok. Tudják meg, miket tettetek velem. Ti a szentek. Velem, a fura, zárkózott, hallgatag, ügyetlen, félénk, bátortalan, szerencsétlen kislánnyal. Hogy megértsék az emberek, miért voltam ilyen, miért voltam egész életemben fura, zárkózott, hallgatag, ügyetlen, félénk, bátortalan, szerencsétlen. Miattatok voltam, Ti tettetek ilyenné. Fáj, hogy csak ennyi év után jöttem rá, nem nekem kell szégyellnem magam, hanem nektek magatokat. 

 Kérjetek bocsánatot tőlem, és nem akarok felőletek többet hallani!

 

Abúzus fogalma

Az abúzus következményei

Igen, ezek is eszembe jutottak

Szólj hozzá!

Meg fog halni

2019. május 10. 09:39 - naomi_

Apu lement a kórház udvarára beszélni az orvossal. Szép kert tartozott a kórházhoz, mondta apu, játsszak ott szépen, amíg ők beszélgetnek.

Szaladgáltam, rohangáltam. Oda-oda nézegettem, láttam, apu szomorú, valami nagyon rossz dologról lehetett szó. Meg akartam kérdezni, hogy mikor megyünk. Annyit hallottam:

- Nem tehetünk semmit. Sajnálom. Meg fog halni. Mindent megpróbáltunk, de későn jöttek. 

Engem nem érdekelt az egész, de mikor indultunk, kettesben voltunk apuval, csak rákérdeztem, mert láttam, mennyire rosszkedvű:

- Apu kiről beszéltetek avval a bácsival? Mi a baj?

- Semmi, nincs semmi baj.

- De halottam, hogy valaki meg fog halni.

- Igen, egy néni. Nem tudnak rajta segíteni. Azt mesélte éppen a doktor bácsi.

- Szegény! 

- Igen. Három gyereke van. Azok maradnak félárván.

- Hú.... Sajnálom őket!

Nem tudtam. Tényleg nem tudtam, hogy a mi édesanyánkról és rólunk van szó.

 

Szólj hozzá!

Az elég jó az már éppen elég

2019. május 10. 09:18 - naomi_

Másik városban feküdt anyu kórházban. Oda vitték, ahol jobb volt az ellátás. Korábban kellett volna. Szép dolog a lojalitás, de nem kell túlzásba vinni. Bele is lehet halni. Ha az ember nem tartja fontosnak magát, akkor ki fogja? Ezt épp én mondom! De most már így gondolom.

Szóval mentünk hozzá látogatóba. Kocsival. Valahogy a kezünkbe került az a sok finomság, amit vittünk neki. Azelőtt nem láttam ennyit együtt, főleg nem ettem. Megkérdeztem, mint egy gyerek, őszintén: Ezt mind anyunak visszük? - Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy a miénk, vagy a miénk is. Mondjuk miért kapnánk? Ki tudja, valamiért. Nagymama rám szólt mérgesen, hogy ez anyukánké, ne nyúljak hozzá. Nahát erre jött a hisztim, hogy miért nem ehetünk belőle, szeretnék én is, csak egy kicsit. Valamelyik bátyám okosított ki, anyu beteg, kórházban van, egyedül, ezért kap ennyi mindent. Igazságtalannak tartottam, amiért most nagyon szégyellem magam, és le kell írnom, hogy milyen akaratos, önző voltam, és hogy pont én voltam igazságtalan. Bocsásson meg érte, akinek meg kell! Végül nagymama megígérte, hogy ha valami nem kell anyunak vagy megmarad (????), azt hazahozzuk és mi gyerekek megehetjük. Így lett. Hoztunk haza és megettük.

Egyágyas kórteremben feküdt. Egy kicsit felült, amikor bementünk. Mi körbeültük, -álltuk. Kedves volt és nyugodt mint mindig, végtelenül. Nem találkoztam senkivel az életben, aki ilyen lett volna. Mesélt, mi is meséltünk. Én odamentem hozzá, hogy odabújjak hozzá, de az ágyra nem ülhettem fel. Azt hiszem, egy széket toltunk ezért az ágyhoz, vagy a földre ültem mellé? A lényeg az, hogy félig háttal ültem neki, és ő hátulról átkarolt. Végig így ültünk. Csodálatos volt és megnyugtató.

Rákérdezett, mi újság az iskolában. A tesóim is elmondták, bár inkább apu beszélt. Mi túlságosan zavarban voltunk. Kórházban, anyunál - fura volt. Aztán kérdezett engem is. Apu kezdte el helyettem is mondani, hogy jó, de kaptam ám négyeseket is, nem csak ötöst! Nem ezt várják tőlem. Az volt a lényeg, hogy csalódtak bennem. Nem kell mondanom, a mennyből a pokolba estem. Ficeregtem, nem tudtam mit mondani. Akartam volna, hogy ne haragudjanak rám, szégyellem magam, hogy ilyen vagyok, hogy nem tettem meg mindent, hogy csalódást okoztam, de nem tudtam megszólalni. Anyu erre még szorosabban átölelt és világ legbársonyosabb, legédesebb hangján azt mondta: Az nem baj, ez is nagyon szép. A négyes nagyon szép! Ügyes vagy!  - Erre apám: Az ötös csak jobb lenne! Meg tudná tanulni ötösre, csak lusta! - Anyu: Nagyon szép a négyes! 

Nem tudom visszaidézni, életemben éreztem-e azóta ezt, de azt hiszem, nem. Egyrészt, hogy valaki kiáll mellettem, ki meri mutatni mások előtt, hogy kiáll mellettem, hogy velem van, hogy szeret. Másrészt azt, hogy nem kell ehhez a legjobbnak lenni. Elég jónak lenni. Nem kell mindenben az elsőnek lenni. Az elég jó az már jó! Ha nem tudtad eddig, akkor hidd el, hogy így van. Az elég jó az már éppen elég. És ha ezt más is így gondolja rólunk, az szuper. A legszuperebb pedig az, ha ezt mások előtt is el meri mondani. 

 Ja, és még egy apróság. Csak a legeslegkisebb megjegyzés. Érdekes lett volna megkérdezni, mért várja el apám a színötöst egy olyan gyerektől, akinek az édesanyja kórházban van, alig látja, más meg nem foglalkozik vele, legkevésbé ő, az apja, akinek kellett volna, és az egész élete zűrzavar, amin senki nem akart javítani soha??!!

Szólj hozzá!

Erős volt. Hiányzik.

2019. május 09. 10:39 - naomi_

Kevés emlékem van anyuról, olyan korán elment. Még néhány van, amit leírok, gyorsan, hogy megmaradjon ezek a kis cserepek. A legtöbb a betegségéhez kötődik, hát ezek jelentik nekem őt.

A szobájukat a mienktől egy függöny választotta csak el. Mikor nem kórházban volt, csendben kellett maradni. Nem is voltunk sokat a mi szobánkban sem. Nagymamám mondta mindig, talán apu is, hogy ne zavarjuk, ne is menjünk be hozzá. Így nem láttuk, alig láttuk, mintha otthon se lett  volna. Szörnyű leírni is, de megszoktuk az életet nélküle. 

Ezért lepődtem meg, mikor nagymamám egyszer neheztelőn rám szólt, mért nem nézek be hozzá, régen látott.  Nem értettem, hát ők kértek meg rá, de nem szóltam semmit. Azt mondta, fésülködjek meg szépen, öltözzek fel rendesen. Elhúztam az időt, vacakoltam csak, idegesen  voltam. Mi ez, mi változott, mi történt?  Menjek be? Eddig be sem kukkanthattam. És ha az saját anyukámhoz megyek, mért kell így rendbe szedni magam???

Összekaptam magam, toporogtam még egy kicsit, nagy sóhaj, elindultam.

Nem voltam, nem lehettem felkészülve arra, amit láttam.

Anyu ül az ágyon, körülötte  tálak. Egy lavór előtte, hajol fölé és hány. Folyamatosan. Nagymamám ül mögötte, segít tartani a lavórt. Szétnéztem, a többi edény sem volt már üres.

Nem vett észre egy ideig. Mikor felpillantott, láttam a szemében a meglepődöttséget, aztán mintha megijedt volna. Vagy szégyellte magát? Zavartan oldalra pillantott, kereste a kiutat a helyzetből. Aztán.....

ELMOSOLYODOTT. Képzeld el! RÁM MOSOLYGOTT! Tisztán emlékszem, teljesen biztos vagyok benne. 

Lassan, nagyon lassan felkelt az ágyból, nehezen nyomta fel magát a karjaival, odalépkedett hozzám, lehajolt, megsimogatta a fejem és azt mondta: Gyere ki, csillagom, ne lásd, ahogy szenvedek!

Kimentünk a folyosóra, közben átkarolta a vállam. Kérdezett valamit, hogy mi újság, vagy megköszönte, hogy bementem hozzá, nem tudom, ködös az egész. Az biztos, hogy végül megint lehajolt hozzám, adott egy puszit és bement. 

Ennyi a történet. Nagyon szeretem anyut. Az én anyukám. Büszke vagyok rá. Örülök, hogy a kislánya lehettem. Hiányzik, nem tudom elmondani, mennyire. Kiszakadt egy darab a szívemből. Ő erős volt. Mikor gyenge volt, akkor is erős. 

Szólj hozzá!